Egy főváros születése
Heidzsó-kjónak nevezzük a nara-kori Japán fővárosát, amely csaknem 74 éven keresztül, 710-784-ig működött központként. Tudniillik, a főváros mindig ott volt, ahol az uralkodó, a tennó, vagyis a japán császár palotája állt. Azonban a Kínától átvett bürokratikus rendszer létrejöttével szükségessé vált az állandó főváros megléte. Ezért először Tang-mintára felépítették Nanivakjót, majd Ocukjót és Fudzsivarakjót, ám ezek nem feleltek meg sokáig az elvárásoknak.
A 708-ban trónra kerülő Genmei császárnő (660-720) kiadott egy ediktumot, amelyben sajnálkozva állapította meg, hogy még nem tudta fontolóra venni, hol legyen az új főváros. Ez azért történt, mert Fudzsivarakjó (az előző központ) után is még sokáig fennmaradt az az eszmény, miszerint az időszakosan újjáépített palotát és az udvart tennonként költöztetni kell, meg kell változtatni. Genmeinek folytatnia kellett rokonai, elődei munkáját: le kívánta rakni egy erős és hosszú ideig álló kormányzati, közigazgatási székhely alapjait. Ehhez a szokásoknak megfelelően be kellett tartani a jóslás-földjóslás, asztrológia szabályait. A császárnő rendeletében úgy vélte, hogy az új fővárosba költözés nem csak a császári családnak kedvez, hanem a hivatalnokoknak, a népének, a kultúrának és a fejlődésnek. Az új palota helyét tervek szerint Narában választották ki, amit a jósok minden szempontból megfelelőnek találtak és támogattak.
Az előmunkálatokról
Az egyhangú támogatás ellenére az átköltözés nem volt olyan egyszerű és mindenki számára kellemes, kedvező, mint gondolták. A környező falvak lakosságát elkergették földjeikről, otthonukból, a munkásokat intenzíven, erőszakkal toborozták. A következő években az építkezés alatt adódó problémák súlyosbodtak és nagy hatással voltak a belpolitikára. Folyamatosan sorozták a munkásokat ellátás és pihenés hiányában, emiatt nőtt a lázadások és szökések száma. A nemesek saját erőforrásaikat hasznosítatták, kastélyaikat és szentélyeiket átköltöztették Heidzsóba, illetve újakat építtettek ott. Fanyersanyag hiánya miatt nekiálltak a Fudzsivarakjóban lévő házak lebontásának. A két évig tartó előkészület után Genmei 710 tavaszán költözhetett be az új császárvárosba. 715-re a kormányzati épületek többsége ugyan felépült, a nemesek és közemberek otthonait még hosszú évekig építették. Genmei császárnő ugyanebben az évben lemondott lánya, Gensó javára. Az eddigi uralkodók látszólag állandóan két palota között mozogtak (például Aszuka és Naniva), Genmei és a 8. századi tennók kisebb időkre elvonultak a világtól vidéki palotáikba, míg a hivatalnokok továbbra is a fővárosban tevékenykedtek. Genmei császárnő rövid időre ismét átvette az ország irányítását, 719-től bevonta unokáját, Sómu tennót a kormányzati ügyekbe, majd 724-ben végleg lemondott az ifjú császár javára.
A kínai mintára megtervezett új főváros
Heidzsó-kjót a Tang-kínai Csangan főváros mintájára építették, a mai Narától nyugatra, rizsföldek helyén. A majdnem négyzet alakú, sakktáblaszerűen elrendezett város szélessége 32 csó, hossza 36 csó (1 csó 120 méternek felel meg), utcái négy égtáj irányába, egyenes vonalban haladtak. Területe egyharmada volt a Tang-főváros, Csangan területének. Az Akisino és Szahó folyók folynak át területén, amelyek nagyjából ott találkoznak, ahol a főutca vezetett a palotához. Körülbelül 476 méterenként nagy utak keresztezték egymást. A közrendű családok 30 x 30 méternyi területet kaptak egy-egy belső utcában, míg a nemesek nagyobb területen éltek a főutakon. A hivatali épületeket és nemesi rezidenciákat Tang-épületek mintájára kék tetőcserepek, vörös oszlopok és fehér falak jellemezték. A nemesek öltözködési és életviteli szokásaik is a Tang-kor stílusát tükrözték. Főváros-centrikusan rendezték az utakat, állomásokat létesítettek, amelyek erősítették a központ kapcsolatát a tartományi hivatalok székhelyeivel, a kokufuval. Egyes becslések szerint fénykorában kétszázezer lakosa lehetett Heidzsó-kjónak. A lakosság az uralkodócsalád tagjaiból, nemesekből, hivatalnokokból, buddhista papokból és az őket kiszolgáló emberekből, valamint kézművesekből, parasztokból, katonákból és kényszermunkára idehurcoltakból állt össze. Heidzsó azonban nem csak az állam központjaként szolgált, hanem a selyemút fontos keleti kikötője is volt. A 7. század közepétől arany, ezüst és vörösrézbányák nyíltak, a termelés minden ága fejlődődésnek indult. A fővárosban és vidéken az állam piacokat létesített, ahol nemesek, hivatalnokok és papok vásárolhattak. Heidzsó-kjó, ugyancsak Tang-mintára, két piaccal rendelkezett: egy keleti és egy nyugati piaccal.
Heidzsó-kjó pompázatos palotája
Mint a város, úgy a palota tervezése is kínai mintára készült. Mivel Japánban akkor sem voltak utcanevek, tájékozódáskor az alapvető viszonyítási pont a császár pozíciója volt, tehát maga a palota, ahonnan a tennó trónján ülve tekintett a városra és népére. Az északon álló palotát úgy tervezték, hogy megfelelő környezetet, helyet biztosítson, a császár lakhelyeként, valamint az állami ügyek és szertartások számára. A fallal körülvett első udvarban két épület, a császári gyülekező csarnokok álltak egymással szemben. Ezek mögött volt a közigazgatási palota és udvara, valamint a nyolc minisztérium csarnoka. Mindkét oldalon látható volt négy-négy épület, főbejárataik pedig szintén egymással szemben voltak. A Dairi, tehát a császár lakosztálya külön részt képzett, ahova egy fedett sétányon keresztül lehetett eljutni.
A főváros és a palota déli főbejárataként a Szuzaku-kapu vagy Radzsómon szolgált. Nevét, a szuzakut a cinóbervörös főnixmadárról, a déli égtájőrről kapta. A kapu 25 méter széles és 22 méter magas nagyságú, 1998-ban rekonstruálták. Ez a déli nagykapu igazából a többi császárvárosban (Fudzsivarakjó, Nanivakjó, Ocukjó) is megtalálható volt, azonban mindet lerombolták és csak a narait építették újra. Az emelvényre épített kapu feltehetően kétszintes szerkezetű és szembetűnően nagyobb volt, mint a palota többi kapuja. Az új kaput hagyományos építőanyagokból, mint ciprusfa és csempe, és beton keverékéből építették, hogy ellenálljon a földrengéseknek. Az elülső nyitott teret újévi ünnepségekre használták. A nagy sugárútra még két kapu, a keleti Mibu- és a nyugati Vakainukai-kapu nyíltak. A második nagy utcától, a Nidzsó-ódzsitól délre feküdt az a terület, ahol állami, hivatalnoki épületek és a palotán kívül elkülönített lakónegyedek voltak.
Maga a nagy palota, a Daidairi 1000 x 1000 méteres, téglalap alakú, északról délre néző terület volt. A palotán kívül meg a Csódó-in és a belső palota alkotta a fő egységet, szerkezetet. A Csódó-in közvetlenül a Szuzaku-kapu északi részén volt, a nagy palota déli falának közepén. Természetesen ez is kínai stílust követve épült és a régészeti bizonyítékok azt mutatják, hogy ez az épületegyüttes a korábbi palotákban is jelen volt, a 7. századtól kezdve pedig rendkívül stabil kialakítású volt.
A palota legnagyobb állami épülete és közösségcsarnoka az állami nagyterem, a Daigokuden volt. Ez 44 méter széles és 27 méter magas volt, kétszintes kínai stílusú szerkezettel, csuklós, illetve nyeregtetővel. Mivel erről sajnos nem maradtak fent közvetlen rajzok, feljegyzések, az újjáépítéshez az oszlopok elhelyezkedését az épület maradványaiból állapították meg. A rekonstrukció 2001 és 2010 között zajlott. Az épület oszlopait, gerendáit cinóbervörösre festették, falai fehérek, a tető kerámiaalapokkal borított. A csarnok belsejében a mennyezeten virágmintázat, a falakon kínai zodiákusok (tigris, ló, stb.) pompáznak.
A közösségcsarnok közepén a császár trónja, a Takamikura állt. Ez az elem a császári hatalmat szimbolizálta. Állami eseményeken, ünnepségeken a császár a nézőterembe lépett és leült a Takamikurára. A csarnok déli részén, a belső udvarban nemesek sorakoztak. Ennek rekonstruálásához sem maradt fent korabeli feljegyzés, a szakemberek különböző szakirodalomból, történelmi anyagból, kiváltképp a Sasszóin kincstárában talált anyagokból dolgoztak. Az államcsarnoktól északra nyúlt az élelmiszerügyi hivatal területe. Itt tárolták az adóként szolgáló rizsen kívül az élelmiszereket. Ez az intézmény volt felelős a palotában tartott lakomák és rituálék étkeztetésének biztosításáért.
Az 1967-es ásatások során, a délkeleti részen felfedeztek egy nagykert maradványait, ami a Tóin Teien. A 80 x 100 méteres kertet feltehetőleg Sótoku császárné építtette egy „ékszeres csarnokkal” együtt, ahol lakomákat tartottak. Az ásatásokból az is kiderült, hogy a korai Nara-korban kínai stílusban építették meg, majd a kései Narában japán stílusra módosították.
A narai buddhizmus
Az új császárvárosban nagy templomegyüttesek épültek fel sorra egymás után. A buddhizmus erősödéséhez, térhódításához hozzájárult Genmei császárnő unokája, Sómu császár, aki államvallássá tette a buddhizmust. Az országot természeti katasztrófák és járványok sújtották, ezért a tennó 741-ben parancsba adta, hogy minden tartományban építsenek templomokat. 720-ra elvileg már 48 templom állt a fővárosban. Az előző császárváros, Fudzsivarakjó főbb templomait szétszedték és Heidzsókjóban újra összerakták. Nara híres, erőteljes és befolyásos hét buddhista temploma közé tartozik a Tódaidzsi, Jakusidzsi, Horjúdzsi, Szaidaidzsi, Kofukudzsi, Gangodzsi és Daiandzsi. Az utóbbi kettő kivételével mindegyik eredeti állapotában látogatható. Ezt a hét templomot nevezik Nanto sicsi daidzsinak, azaz „narai hét nagy templomnak” vagy „Nara hét nagy templomának”.
A Tódaidzsi 752-ben épült Sómu császár rendeletére, itt található a Nagy/Kozmikus Buddha (Daibucu) és a Nagy Buddha Csarnok (Daibucuden). A kegon szekta központja. Pagodapáros és egy hatalmas kapu szolgáltatott bejárást a templom területére. Itt található a Sószó-in, amelyben Sómu császár magángyűjteményét őrzik 756 óta, ezek között is egy gyöngyházzal díszített biva-lantot, go-táblát és számos más értékes tárgyat, melyek jól mutatják a Nara–kor iparművészetének magas színvonalát és a 8. századi palotabeli életet. A Tang-Kínából származó tárgyak mellett akadnak még a Kelet-Római Birodalomból, iszlám világból és Indiából származó darabok is.
A Jakusidzsi eredetileg Aszuka, majd Fudzsivara területén lévő buddhista templom volt, amit főváros váltásakor átvittek Heidzsóba. Építésének parancsát még Tenmu adta ki 680-ban felesége betegeskedése idején. A templomot a gyógyítás Buddhájának, Jakusi Nyorainak szentelték fel, a hosszó szektához tartozik.
A Hórjúdzsi a „Virágzó Törvény Tanító Temploma”, mivel hely kolostorként és papneveldeként is szolgál.
A Szaidaidzsi a Nagy Nyugati Templom, a ricu/rissű szektához tartozik. A templomot 670-ben villámcsapás érte, ennek következtében leégett. 670 és 700 között újraépítették az eredeti stílusban. A hosszó szektához tartozik.
Szintén ide tartozik a Kófukudzsi, ami eredetileg a Fudzsivara család templomaként szolgált.
A Gangódzsit pedig Szoga no Umako alapította még az Aszuka-korban, mint Aszuka-dera. 718-ban költöztették át Heidzsóba, a ricu/rissű iskolához tartozik.
A Daiandzsi szintén egy aszuka-kori templom, amit 718-ban költöztettek át. Mára már kevésbé hasonlít eredeti látványára, a Jamato Dzsuszan Bucu zarándoklat utolsó megállója.
A Nanto Rokussú, azaz a „Narai buddhizmus Hat Szektája” fentebb már említett hosszó, ricu, kegon, valamint a már kihalt/kiveszett kusa, dzsódzsicu és szanron. Az utólsó kettő azért veszett ki, mert a Dzsódzsicut nehéz azonosítani, ha egyáltalán független szekta volt, a Szanront pedig egy koreai szerzetes honosította meg és tanítatta eleinte a Hórjúdzsiban, Gangódzsiban és Daiandzsiban. A Hosszó a középutas buddhizmus, Ganhódzsiban, Horjudzsiban, majd Kófukudzsiban tanították. A Kegont egy Dószen nevű pap hozta be 736 körül, fegyelmet, anygad és gondolat egységét hirdette, központja a Tódaidzsi. A Ricut vagy Rissűt pedig egy Gandzsin nevű kínai pap hozta be Japánba 753-ban. Ez a szabályokat és az etikát hangsúlyozta.
Érdekes, hogy a 8. században Heidzsó-kjó fővárosi stabilitása megingott. Sómu császár kétszer is megkísérelte a központ, a főváros elköltöztetését, azonban a „kamik figyelmeztetésének” következtében meggondolta magát. A tennó megelégelte az udvarban folyó állandó pozíciókért és hatalomért való marakodást és 741-ben Kuniba költözött, még a piacokat is átvitette. Kunit azonban az udvari nemesek szavazták meg, mivel számukra az jobban kedvezett, mint a másik opció, Naniva. Sómunak azonban Kuni túl közel volt, távolabb kívánt költözni – Kuni alig esett 10 kilométerre Heidzsótól – így végül Nanivát választotta. Terveket kovácsoltak a főváros áthelyezésére, megkezdték a munkálatokat, felkészítették a palotát az érkezésre. Egy évvel később, 742-ben a tennó „leválasztott palotát” építtetett Sigarakiban, északkeletre, 35 kilométerre Heidzsó-kjótól. Óriási Buddha-szobrot akart készíttetni, azonban ez sokadik, szám szerint nyolcadik próbálkozásra sem sikerült, ezért a császár úgy gondolta, ez a kamik büntetése lehet. 745 nyarán folytonos földrengések és katasztrófák sújtották az országot, melynek hatására Sómu tennó tanácsot kért a Négy Nagy Templom papjaitól. A papok egyhangúan kijelentették, hogy Heidzsó-kjó szellemeinek haragját csak az válthatta ki, hogy a császár elhagyta őket és népét.
A hajdani főváros napjainkban – Nara ma
A 360 ezres település történelmi múltja és természeti adottságai miatt még ma is közkedvelt turistacélpont a szigetországon. A történelmi emlékek, és természeti szépségek mellett amik a leginkább vonzzák a turistákat, azok a Narában élő szarvasok. 🙂
A híres Nara Parkban nagyjából 1 500 szikaszarvas él, de a város régiójában kb. további 2,7 millió egyedet tartanak számon. A Kaszuga szentély legendája szerint Takemikazucsi vihar- és kardisten, akinek komoly kultusza volt a városban, egy fehér szarvas hátán érkezett meg Heidzsó-kjóba, hogy védje a császárvárost. A szarvas így egyfajta szent állattá vált a japánok szemében és kultúrájukban, amely nemcsak Narát, hanem az országot is védte.
A szarvas manapság a város legismertebb szimbólumának számít, a településen itt-ott elszórtan rábukkanhatunk pár szarvast ábrázoló szoborra, vagy esetleg szarvasos falrajzokra. Érdekesség: egészen 1637-ig halállal büntették azt, ha valaki végzett egy szikaszarvassal, sőt, még 2010-ben is hat hónap börtönbüntetésre ítéltek egy férfit, aki elejtett egy példányt. Nara jellegzetes négylábúi egyébként máig szabadon lófrálhatnak a városban és környékén: éjszakákként az erdőben alszanak, nappal azonban nagy számban vonulnak le a lakott területre, emberek közé, hogy kedvük szerint időzzeek a szentélyeknél és a parkokban. A turisták még speciális eledelt is vásárolhatnak a szarvasoknak, és akad olyan fejlett állat is, akik megfigyelték és megtanulták, hogy a japán kultúrában fontosnak tartott hajlongás, meghajlás segítségével könnyebben juthatnak táplálékhoz (vagyis egy kis udvariasság és illem segítségél problémamentesen lehet kunyizni).
Zárásként szeretném megjegyezni volt egyetemi tanárnőm szavait: Ezek az állatok cukik, amíg látják az eledelt az ember kezében, de amúgy írtó pofátlanok.
Szóval, ha egyszer Narában jártok és végignéztetek minden értékes történelmi emléket, helyszínt és szentélyt, templomot, és már csak a szarvasok maradtak hátra: etessétek és simogassátok meg őket, de ne egyszerre! A közös kép után pedig rögtön járjon nekik kaja, különben morcosak lesznek! 😀
Köszönöm a figyelmet!
by Misa
Forrásaim:
Edward Kidder: Az ősi Japán
Conrad Totman: Japán története
Jamadzsi Maszarnori: Japán történelem és hagyományok
George Sansom: A History of Japan to 1334
Tsuji Nobuo: History of Art in Japan
National Geographic – Nara, a szarvasok városa